A hátrahúzódó középcsatár elleni játékról

A következőkben egy pro és kontra cikkeket ismertetünk a Textiles – ÉDOSZ 3-1 mérkőzés kapcsán. A problématerület a “visszavont center” elleni játék.

A cikkben szereplő Textiles az MTK, míg az ÉDOSZ a Ferencváros csapatát jelenti. Mint tudjuk az MTK csapata volt az, aki a “visszavont centerjátékot” bevezette hazánkban. Ezt a játékot vette át később az Aranycsapat és váltotta le a merev WM rendszert. A “visszavont center” ellen sokáig nem tudtak mit kezdeni a csapatok, végül a szabad védőjátékos alkalmazásával oldották meg véglegesen ezt a futballproblémát.

Ami az elméleti vitát okozza, az az, hogy ekkor emberfogást játszottak a csapatok és egy embernek egy a párja konstrukcióban gondolkoztak. Ezen gondolkodási rend mentén próbálták megoldani a csatárok semlegesítésének problémáját. A következőkben tehát két cikket közlünk. Az egyik a Népsport újságírójáé, míg a másik Csanádi Árpádé, aki az FTC középhátvédje volt és élőben szembesült magával a futballproblémával, a “visszavont center” elleni játékkal.

Népsport 1950. dec. 19.

A hátrahúzódó középcsatár elleni játék

Hatalmas iramú, pompás küzdelem folyt a Textiles—ÉDOSz mérkőzésen. A tartalékos ÉDOSz igen jól harcolt, végig bírta az iramot, sőt a második félidőben lényegesen ’ többet támadott bajnokságra törő ellenfelénél. A mérkőzést a csatársorok közötti különbség döntötte el, illetőleg az, hogy a Textiles-védelem eredményesebben harcolt az ÉDOSz-csatársor ellen, mint az ÉDOSz-fedezetek és hátvédek a textilesek támadói ellen.
Az első félórában Palotás, a Textiles középcsatára mélyen hálruhúzódvu játszott, Csanádi I, az ÉDOSz középhátvédje pedig nem követte ellenfelét. Hátramaradt, s a 16-os körül várta be a Textiles támadásait.

Vajon helyes volt ez-?

S ha nem, mi lelt volna a helyes?

Erről beszélgetett néhány hozzáértő szurkoló a mérkőzés után. Megállapították, hogy Csanádi 1 egészen jól játszott, de a 16-osnál már sokszor tehetetlen volt a kialakult támadással szemben.
Véleményünk szerint helyesebb lett volna, ha Csanádi l elörehúzódik egészen Palotás körzetébe és már a támadások kialakítását megzavarja, így egyúttal jobban támogathatta volna saját csatársorát is.
Miért lett volna ez jobb?

Azért, mert ezzel megkönnyítette volna Lakat és Anda munkáját is. A két fedezetre ugyanis így három csatár jutott: Hidegkúti, Palotás és Kovács. IV. A három csatár aránylag könnyén átjátszhatta a két fedezetet, és miután átjátszotta őket, nem volt különösebben nehéz a középen, a kapu előtt tanyázó Csanádi I-et is átjátszaniok.
Egy félóra után megváltozott a helyzet, de nem azért, mintha Csanádi I rájött volna hibás taktikájára, hanem azért, mert Palotás unta meg a mélyen hátrahúzódást. A játék további részében Palotás már inkább elől tartózkodott, s így közvetlen kapcsolatba került Csanádi 1-gyel a labdáért vívott harcokban. Így a probléma önmagától megoldódott Nem érdektelen azonban a Palotás és Csanádi I között az első félórában fennállott „viszony” tanulságait levonni.
Ha ugyanis Csanádi I a játéknak abban a bizonyos „kritikus** részében (két gólt kapott az ÉDOSz az első félórában) alkalmazkodik a Textiles taktikájához és Palotás őrzésére törekedett volna, akkor a két fedezet, Anda és Lakat csaknem minden erejét az összekötök semlegesítésére fordíthatta volna. Nem kellett volna a fedezeteknek három ellenfél között a „cica” szerepét játszaniok. A szélsőhátvédek feladata annyiban változott volna meg, hogy helyezkedésüknél fokozottabban gondolniok kellett volna a keresztezésekre, mert Csanádi I előrehúzódásával középen túlságosan nagy űr tátongott volna.
Az is jobb megoldás lett volna, ha Csanádi l valamelyik elől tartózkodó összekötőt fogja. Ebben az esetben az egyik fedezet feladata lett volna a hátrahúzódott Palotás semlegesítése. Ez a megoldás annyival is célravezetőbb lett volna, mert akkor különösebb űr sem tátongott volna a középhátvéd helyén. De lehetett volna még egyéb „ellentaktikai** megoldást is választani, csak éppen azt nem lett volna szabad hagynia az ÉDOSz védelmének, hogy Palotás senkitől sem zavartatva indíthasson támadásokat. A háromhátvédes- rendszernek ugyanis egyik alapszabálya, hogy minden játékosnak ellenfele legyen. Az aztán már taktikai kérdés, hogy adott esetekben ki kit fogjon.

Megjelent: Népsport 1950. dec. 22.

A vasárnapi labdarúgómérkőzésekről  szóló megjegyzéseinkben írtunk arról, hogy Csanádi, az ÉDOSz középhátvédje nem követte Palotást, a Textiles hátrahúzódott középcsatárát, más sem „állt rá“, s így a támadások kezdeményezésekor a három belsőcsatárral szemben csak két ÉDOSz-fedezet állt. Ez azt jelentette, hogy a Textiles csatársora a támadások megindításakor számbeli fölényben volt. tehát — szinte zavartalanul kezdeményezhetett.
A hátravont középcsatáros játékfortéllyal játszó csapatok ellen ebben a kis cikkrészletben különböző megoldásokat is ajánlottunk.
Cikkünkre Csanádi Árpád az alábbi — saját rajzaival ellátott — levelet
írta szerkesztőségünknek:

Örömmel olvastam a Népsport keddi számában megjelent építő bírálatot, amely kritika tárgyává teszi az ÉDOSz védelmének a taktikáját, illetőleg az én egyéni taktikámat a Textiles ellen. Szakszerűen elemzi ki a lap a visszavont középcsatáros taktikával szemben alkalmazható ellenszert — elvi síkon.
Szeretném hangsúlyozni, hogy nem játékom minőségi értékeléséhez, hanem csakis játékfortélyunk helyes, vagy helytelen alkalmazásának kérdéséhez szeretnék hozzászólni. Részben azért, mert a cikk egyes részeivel nem értek egyet, másrészt pedig azért, mert a visszavont középcsatáros taktika eléggé fontos problémája labdarúgásunknak. Ez a kérdés megérdemli, hogy bővebben foglalkozzunk vele, hogy egészséges vitát kezdjünk, s ezáltal is hozzájáruljunk labdarúgásunk elméleti és gyakorlati problémáinak tisztázásához.

Miért játszott „védelmi tartalékkal” az ÉDOSz?

A taktikai elképzelést mindig az ellenfél és a saját játékosaink adottságaihoz,. valamint a külső körülményekhez kell alkalmazni. Ebből szeretnék kiindulni és ismertetni azt a tervet, amelyet edzőnk — a játékosokkal egyetértve — erre a mérkőzésre készített, ismerve a saját és az ellenfél játékosainak adottságait, valamint azt a tényt, hogy a Textiles jelenleg vitathatatlanul jobb csapat, mint az ÉDOSz. Ezen a mérkőzésen egy pont megszerzése is nagy eredményt jelentett volna számunkra. Éppen ezért játékfortélyunk biztonsági, sőt védekező jellegű volt, abban a reményben, hogy védelmünk kevés gólt kap, viszont három előretolt gyors csatárunk — különösen a két szélső — meglepetésszerű lerohanásaival ezt esetleg ki tudja majd egyenlíteni.
Tudtuk, hogy a Textiles játékának szellemi irányítója, a támadások elindítója Kovács Imre. Az ő megbénítására Mészárost jelöltük ki. A másik fontos kulcspont a Textiles különleges taktikájában Palotás, a hátrahúzódó középcsatár. Tervünk alapján őt Guba zavarta volna építő, előkészítő munkájában. Két fedezetünknek szorosan a két összekötőre kellett állnia — támadó feladatuk rovására. A középhátvéd, mint védelmi tartalék, a két szélsőhátvéd vonalában helyezkedik el, abból a célból, hogy a védelem bármelyik veszélyeztetett, vagy áttört pontján azonnal segíteni tudjon.

Ez a különleges felállás azért is indokoltnak látszott, mert az ÉDOSz védelme aránylag lassú, szemben a viszonylag gyors Textiles-csatársorral.
Úgy képzeltük, hogy ilyen biztonsági felállással sikerül a kapu előterét annyira „besűrítenünk”, hogy ott az ellenfél csatárai nehezen juthatnak majd gólhelyzetbe. Igaz, hogy így mezőnyben a Textiles emberfölénybe kerül Bosánszky révén, ez a fölény azonban •— elképzelésünk szerint — csak meddő, látszólagos lesz. Egyébként is a tervszerű támadás előkészítését zavarja két összekötőnk, a veszélyes zónában pedig (a kaputól kb. 20—25 m-re) már olyan szoros hadrendben áll a védelem, amely igen nehézzé teszi a kapuhoz való .közeljutást.
Szerény véleményem szerint csapatuk taktikailag általában jól játszott. Nem mondom, hogy hibátlanul, -mert egy-egy alkalommal egyik-másik játékosunk a lelkesedés és a nagy akarás közben megfeledkezett néhány rövid pillanatra vállalt feladatáról. A bekapott három gólból egyik sem írható a helytelen játékfortély rovására. Az első és a második gól technikai hiba következménye volt, a harmadik pedig egy tökéletesen, keresztül vitt támadás nyomán született, ami ellen védekezni szinte lehetetlenség volt.
A Népsport megállapításai elvileg helyesek, érthető okokból azonban nem ismerhette azokat a taktikai elgondolásokat, amelyeket a mérkőzés előtti játékosértekezleten edzőnk irányításával megbeszéltünk.

Játékfortélyok a hátrahúzódott középcsatárral játszó csapat ellen

És most vizsgáljuk meg az ajánlott megoldásokat. Helyesek-e és ha helyesek, alkalmazhatók lettek volna-e pontosan az ÉDOSz—Textiles mérkőzésen?
Véleményem szerint helytelen, ha a középhátvéd a mélyem visszavont középcsatár után megy.


Ebben az esetben ugyanis középen nagy űr keletkezik és elég, ha a hátvédek, vagy a fedezetek valamelyikének figyelme csak egy pillanatra is lanyhul, az ellenfélnek a keletkezett űrbe irányított, jól időzített passza esetén a kapu közvetlen gólveszélybe kerül. Ez az eset az első félidőben kétszer is előfordult és megítélésem szerint itt követtem el taktikai hibát. A nem fedezett Palotástól hagytam magamat pozíciómból kicsalni. Ekkor a Textiles-játékosok — észrevéve hibámat — igen okosan a nyitva hagyott résbe jól időzített passzokat irányítottak, ami azonnali gólveszélyt jelentett számunkra, nem utolsósorban azért, mert a Textiles-összekötők, különösen Hidegkúti, gyorsabbak voltak a mi védőinknél. De ezen felül is: a középhátvédek játékmodora olyan, ami általában nem alkalmas arra, hogy ilyen széles területen játsszanak. (Nem tudnák megszokott játékukat nyújtani és teljesítményük értéke csökkenne.)
Elvileg helyes a másik ajánlott megoldás, vagyis az, amikor a visszavont középcsatárt egyik fedezet, ennek összekötőjét pedig a középhátvéd fogja le.


E taktikai húzásnak azonban a mi különleges helyzetünkben nem lett volna sok haszna. Először is — mint bevezetőben már jeleztem — mi ezen a mérkőzésen erősen védekező játékot kívántunk folytatni. Ez a felállás akkor lett volna elfogadható számunkra, ha csapatunk egyenlő erejű, vagy nagyobb tudású lett volna a Textilesnél. Mivel azonban a nagyobb tudás pillanatnyilag a Textiles oldalán volt, ezt a megoldást mellőznünk kellett. Elhatározásunkat aláhúzza az a tény is, hogy a Textiles csatársora többségében gyorsabb játékosokból áll, mint az ÉDOSz jelenlegi védelme. Ha az ÉDOSz védelmében az egészséges Rudas gyorsaságára számítani lehetett volna, ezt a megoldást esetleg alkalmazhattuk volna.
Milyen ellonfortély lett volna még lehetséges? Igen megnyugtatónak látszik egy olyan elképzelés, amely a visszavont középcsatárra saját középcsatárát vonná hátra. Tehát a játékosok a következőképpen helyezkednének el:


Persze ezt a megoldást sem lehet bírálat nélkül elfogadni. Megfelelő játékos kell hozzá. Hiba lenne például egy olyan középcsatárt visszavonni, akinek minden gondolata a kapura törés, tehát — végrehajtó középcsatár. A mi esetünkben sem lett volna okos dolog Szabót visszavonni, aki talán egyedül képviseli a csatársorban az erőt, a keménységet, a nagy lövőkészséget. Erre a szerepkörre Mészáros igen alkalmas lett volna, neki azonban ezen a mérkőzésen talán még fontosabb feladata volt: az irányító és a kapura is veszélyes Kovács Imre sakkban tartása.
Véleményem szerint a visszavont középcsatárral játszó csapat ellen pillanatnyilag e néhány ellentaktika látszik a leghatásosabbnak, legkönnyebben végrehajthatónak. Ez utóbbi is fontos szempont. Az ellenfortély nem alkalmas akkor, ha túlságosan bonyolult és a játékos figyelmének nagy részét az arra való gondolás köti le.

Nemcsak a taktika dönt…


Persze helytelen volna, ha nem lennénk tekintettel a körülményekre, a különleges adottságokra, hanem csak gépiesen alkalmaznánk hol az egyik, hol a másik megoldást. Ezért lett volna részünkről is nagy hiba, ha a mérkőzés előtt nem hallgattuk volna meg egymás elképzeléseit, amelyeket hosszú évek tapasztalataira, az ellenfél és saját játékosanyagunk ismeretére alapítottunk. Pillanatnyilag, ebben az adott esetben, a vasárnap alkalmazott megoldás látszott ésszerűnek és célszerűnek. Általában jól, de nem hibátlanul játszottuk ezt az előre kigondolt játékfortélyt. Helytelen lenne a vereséget rossz taktikánk eredményének feltüntetni, hiszen az csak egy része a játéknak. Ezenkívül sok döntő tényező, köztük a technikai képzettség, erőnlét, pillanatnyi forma stb. együttes összhatásának következménye az eredmény.
A hátravont középcsatáros taktika időszerű problémája labdarúgásunknak. Itt röviden megvitattunk néhány megoldást, amelyek ellenszerként alkalmazhatók, függetlenül attól, hogy melyik fortély látszik egyes esetekben leghatásosabbnak. A korszerű labdarúgás taktikája néhány fontos alaptételt állít a középhátvéd elé.

Így:

1. A középhátvédnek kulcshelyzete van kapuja védelmében;

2. Ő a védelem utolsó játékosa saját kapuja előtt;

3. Mindig úgy kell helyezkednie, hogy az ellenfél támadásit annak kezdetétől a végéig szemmel tarthassa;

4. Bármikor készen kell állnia arra, hogy hátvédtársainak a leghathatósabb segítséget nyújthassa. Ezért nem ajánlatos hátvédtársai vonala elé húzódnia; inkább ne támadja meg kockázatosan a középső zónában az ellenfelet, mert ha ezt teszi és kijátsszák, mögéje kerül a labda és az ellenfél, ami nagy veszélyt rejt magában a kapura.
Ennyiben próbáltam megmagyarázni a kívülről, szemlélők számára talán furcsának tűnt védelmi taktikánkat. Azt hiszem, eléggé nyomatékosan hangsúlyoztam azt, hogy adott helyzetünkben, legjobb meggyőződésünk szerint, ez látszott a legmegfelelőbb húzásnak a Textiles taktikája ellen.
Röviden érintettem általánosságban is ezt a problémát és úgy gondolom, használtunk labdarúgásunk ügyének azzal, hogy rávilágítottunk a háromhátvedes rendszer egyik érdekes problémájára.
Kíváncsian várom labdarúgásunk elismert szaktekintélyeinek véleményét, amely végre nyugvópontra viszi majd ezt a már hosszú idő óta időszerű kérdést,
Sporttársi üdvözlettől
Csanádi Árpád

ÚJABB LEVÉL a hátravont középcsatár elleni játékról

A hátrahúzott középcsatár elleni játékfortélyról tett megjegyzéseinkre rövid idővel ezelőtt Csanádi Árpád, a* ÉDOSz játékosa írt levelet. Ebben megmagyarázta: miért nem követte Palotást, a Textiles hátrahúzódott középcsatárát. Csanádi Árpád, aki különben a Testnevelési Főiskola tanársegéde, egyben ajánlott néhány megoldást, néhány fortélyt is a hátrahúzott középcsatár elleni játékra. Most újabb levelet kaptunk, amely ezzel a kérdéssel foglakozik. Ezt Vadas Miklós, az ÉDOSz edzője írta. Az alábbiakban közöljük az ismert edző levelét:
Az elmúlt héten két cikk jelent meg a Népsport hasábjain a hátravont középcsatár elleni játékfortély kérdéseivel kapcsolatban. Az egyiket a szerkesztőség, a másikat — válaszként az előbbire -— a Textiles ellen az ÉDOSz színeiben középhátvédet játszó Csanádi Árpád írta. A kérdésben megindult vita igen alkalmas arra, hogy feltárjon minden lehetséges megoldást a hátrahúzott középcsatár elleni játékfortélyra és így labdarúgásunk ügyét előbbre vigye. Én edzői szemszögből igyekszem a kérdéshez hozzászólni, abban a reményben, hogy meglátásaimmal, észrevételeimmel használok a kérdés tisztázásának.

A négy előretolt csatár

Idézzük tehát ismét emlékezetünkbe a Textiles csapatának támadójátékát. Ismeretes, hogy a Textiles — szakítva a megszokott, három előretolt csatáros támadójátékkal — középcsatárát visszavonva. két összekötőjét a csatárlánc élvonalába küldi előre, csaknem a két szélsővel egy magasságba.
A csatároknak ez az elhelyezkedése szinte „rendszerré” vált a Textiles csapatának a játékában.
1. számú ábra

A támadásokat irányító játékos a csatársorban ezek szerint a hátravont középcsatár, aki elfoglalt helyzetéből kifolyólag részben az összekötők mezőnymunkáját is átveszi.
(Vadas Miklós ezzel arra céloz, hogy a hátravont középcsatár épít is, szükség esetén hátul is segít. Tehát nemcsak végrehajtó csatár, hanem nagyobb részt vesz a védekezésben is, mint az előretolt középcsatár, tehát — úgynevezett építő, irányító középcsatár.)
Az előretolt, támadások befejezésében elsősorban részvevő csatárok száma négyre növekszik. A két szélső és a két összekötő alkotja ezt a négy előretolt csatárt. Az ilyen rendszerben játszó összekötők szerepe lényegesen megváltozik. Ha százalékban kifejezve addig általában 50 százalékban voltak támadók és 50 százalékban védők, ebben a rendszerben 60:40, vagy talán még nagyobb az arány a támadószerep javára. Azaz: az ilyen játékfelfogásban játszó összekötök fő feladata az ellenfél kapujának a támadása, a kapura törés, a góllövés. Ha az 1. számú rajzot jól megfigyeljük, azt látjuk, hogy a háromhátvédes rendszer W-betűje helyett egy kitárt szárú “V-betűt” mutat a csatárok elhelyezkedése.

Középcsatár — középcsatár ellen

A középcsatár igazán jól természetesen csak akkor tudja ezt a „hátrahúzott” szerepet játszani, ha megfelelő adottságokkal rendelkezik.

Mik ezek az adottságok?

Megfelelő munkabírás, helyezkedési érzék, az ellenfél leszerelésének a képessége, irányítóképesség stb.
Ha úgy vesszük, hogy a középcsatár hátravonása nem időleges játékfortély, hanem rendszerbeli, tehát állandóbb változtatás, akkor a védekezés egyik módja az lehet, hogy a másik csapat is hátravontja a középcsatárát, tehát csatársora hasonló alakzatban játszik, mint ellenfeléé. Ebben az esetben a két középcsatár a mezőny középső részében, tehát a támadások kiindulásának a területén egymás ellen játszik. (2. számú ábra.)

A középcsatárok itt igyekszenek egymás labdához jutását, a támadások kezdeményezését akadályozni. Amint a középcsatár a 16-oshoz közeledik, tehát lövés távolságba jut. az ellenfél középhátvédje támadja majd őt meg.
(Itt megjegyzi az ÉDOSz edzője, hogy ez nagyon jól megfigyelhető volt a Textiles—Honvéd mérkőzésen, ahol mindkét középcsatár — Palotás és Horváth — hátrahúzódva játszott, mégpedig igen jól. Szerinte a Honvéd nem utolsósorban annak köszönhette a győzelmét, hogy egyik “előretolt” összekötője — Puskás — jobban játszotta a szerepét, mint a Textilesben ugyanazon szerepet játszó Szolnok.)

Nézzük meg egy kissé közelebbről a hátravont középcsatárral játszó csapat többi csatárának a támadó feladatát.

Vajon mennyiben más ez, mint a háromhátvédes rendszerben ?
A két szélső szerepe nem igen változik. Ők ketten képviselik továbbra is a támadás első vonalát. Rögtön utánuk következik — alig valamivel hátrább — a két összekötő, akiknek fő feladatát — éppúgy, mint a két szélsőét — a támadások továbbépítése, továbbvitele, de a hátravont középcsatár elleni játékról legfőképpen azok befejezése, a kapura törés, a gólszerzés jelenti. A támadások tulajdonképpeni elindítója a központot képező hátravont középcsatár, aki térbelileg a két fedezet magasságát közelíti meg akkor, amikor a játék a mezőny középső részében folyik.
(Ez körülbelül azt jelenti, hogy a csapat ebben az esetben —- tehát középen folyó mezőnyjáték, támadáskialakítás, vagy annak akadályozása esetén — három fedezettel játszik. Ezért beszél Vadas Miklós a következőkben „szélsőfedezetekről”.)
A kél szélsőfedezetnek egyik feladata a középpontotazaz a hátravont középcsatártlabdákkal ellátni és őt építő munkájában támogatni. A szélső hátvédek szerepe változatlan a hátravont középcsatáros játék esetében is: őrzik az ellenfél szélsőit, de készen állnak a támadások támogatására is (azzal, hogy a szélsőnek adott labdákat igyekeznek elcsípni és visszajuttatni saját játékosaikhoz) és persze szükség esetén a keresztezésre is. A középhátvéd csak mérsékelten és óvatosan nyomulhat előre, ha támogatni akarja saját csapata támadását. Sohasem szabad azonban szem elől tévesztenie azt, hogy ő elsősorban védőjátékos, tehát ügyelnie kell arra, hogy a játék valami hirtelen és váratlan fordulata következtében túlzott előrenyomulásával ne hozza közvetlen gólveszélybe saját kapuját. A kapus szerepe annyiban változik, hogy nem kell ragaszkodnia kapu vonalához. hanem szükség esetén — előrevágott labda, kitörés stb. esetén — mezőnyjátékkal kapcsolódjék bele a játékba.
Hogyan módosul a játékosok védekező feladata a hátrahúzott középcsatáros játékban?

A játékosok védekező feladata általában hasonló ahhoz, ami a háromhátvédes rendszerben rájuk hárul, kivéve a középhátvéd játékát, amely némileg módosul. Ez abból a tényből következik, hogy védekezés esetén saját középcsatára a mezőny középső részén zavarja az ellenfél középcsatárát a támadások építésében. A védelemben tehát,  tulajdonképpen egy játékos- többletet jelent, védelmi tartalékot, akinek feladata nemcsak az ellenfél középcsatárának a megtámadása, szemmeltartása, hanem a kaput veszélyeztető ellenféltámadások esetén a veszélyeztetett helyeken való ésszerű közbelépés is.
(Érvelésének támogatására Vadas Miklós itt megemlíti Arkagyevnek, a kitűnő szovjet labdarúgó szakembernek a következő mondását: „A középhátvéd az a játékos, aki a védelemben leginkább pozíciós játékot játszik: neki mindig az utolsónak kell
lennie, akivel találkozik az ellenfél,
amikor a kaput támadja.”)

Folytatja az egyik összekötő is …

Azzal, hogy a középhátvéd kövesse a hátravonuló középcsatárt, még akkor sem értek egyet, ha az ellenfél nem
rendszeresen vonja hátra középcsatárát, hanem csak időnként.

A cikkek által ajánlott védekezési módok a hátravont középcsatár ellen csak látszólag hatásosak. Ha ugyanis a hátravont középcsatárt — mondjuk — az egyik fedezet ..fogja”, ugyanakkor pedig az ellenfél felszabaduló összekötőjére a középhátvéd ügyel — az épp oly helyzeti veszteséggel jár, mintha a középhátvéd a hátrahúzódó középcsatár zavarására nyomul előre. A védekezés szempontjából egyáltalán nem nyújt biztonsági előnyt ez a játékfortély-megoldás, sőt — helyzeti veszteséggel jár. Következésképpen: a hátrahúzódó középcsatár semlegesítésére sohase vonjunk ki játékost, a védelemből. Ne mozdítsunk ki védőt szerepköréből, mert ezzel megbonthatjuk a védelem egységét. A hátravont középcsatár így mezőnyfölényt biztosít ugyan csapata számára. de ugyanakkor kiesést is jelent a támadó sor első vonalából, ami által a gólszerzési lehetőségek csökkennek.
A támadás és a védekezés váltakozó helyzetei során egész sereg ellenfortély részmegoldás kínálkozik a hátravont középcsalár elleni játékra, így például hatékony ellenszernek mutatkozik az is, amikor az egyik összekötő próbálja zavarni az építésben az ellenfél középcsatárát. (3. számú ábra.)

Ebben az esetben ennek az összekötőnek a helyére ugyanazon az oldalon, az amúgy is tétlenül álló szélső húzódik be: ennek a szélsőnek a feladata az ellenfél felszabaduló fedezetének a lekötése, a támadásban való közreműködésből való kivonás. Az ilyenformán otthagyott szélsőhátvéd nem jelent embertöbbletet a támadás részére, mert valószínűtlen, hogy helyét elhagyva helyettesíteni akarná a szélső által lekötött fedezetet.
(Csanádi levele szerint ehhez hasonló ellenfortélyt alkalmazott az ÉDOSz a Textiles elleni mérkőzésen. A hátrahúzódó Palotás ftiez*$Tryfoéli lefogására Gubát, az ÉDOSz jobbösszekötőjét szemelték ki. Guba azonban nem látta el jól a feladatát — írta Csanádi —, sokszor elfeledkezett erről a szerepéről, és így Palotás általában zavartalanul építhetett.)
Természetesen, bármely játékfortély, vagy rendszer elsősorban szoros függvénye a játékosok egyéni képességeinek és ezek egybehangolási lehetőségeinek. Nagyon fontos a játékosok közösségi szelleme, egymást segítő készsége, azonkívül küzdőszellemük, győzniakarásuk. gyors helyzetfelismerésük, önfegyelmezésük a játékban. A testi-szellemi tulajdonságok elengedhetetlen feltételei annak, hogy egy csapatban játékfortélyról beszélhessünk, hogy olyan játékmód alakulhasson ki, amelyet az ellenfélre kényszerítve, sikerrel alkalmazhatunk.
Abban a reményben, hogy fentebb vázolt elgondolásaim a labdarúgószakembereket további hozzászólásra ösztönzi, ami végeredményben előbbre- viszi majd ennek a kérdésnek a megoldását és ezzel együtt a magyar labdarúgás színvonalának az emelését,
maradok sporttársi üdvözlettel Vadas Miklós, az ÉDOSz edzője.

Publikálva a következő kategórián belül: CIKKEK. Bookmark the permalink.