A magyar labdarúgást kútba húzó kísértet újjáéledése ellen! Több, mint vitairat!

Forrás: centerhalf.blog.hu

Írásomban a Csurka Gergelytől (Nemzeti Sport 2015. Február 17.-i szám) származó gondolat halmazra kívánok reflektálni. Megfogalmazott kritikájával szállok szembe, mert a cikk háttervonulata, sugallata olyan régi kísértetre hivatkozik, amely úgy megrémítette a magyar labdarúgás szellemét, hogy az máig sem heverte ki. Ez a kísértet a Kutas-féle követelményrendszer, mely a hetvenes évek közepén élő Rettenetként nehezedett rá a magyar labdarúgásra. Szándékom e kísértetűzés kezdete…

 A cikkíró ravaszul idézi fel e kísértetet és csodatévő elíxirként tálalja, mintegy keretként. Cikkének rövid utánérzete a következő: az úszó, a vízilabdázó, a kajakos, a kenus szorgalmas, intelligens, fizikailag tökéletes, hivatástudatuk megkérdőjelezhetetlen. Ezzel szemben a futballista – célkeresztjében az utánpotláskorú fiatal labdarúgók állnak – lusta, együgyű és hiúsága csak egoizmusával vetekszik, fizikailag pedig alkalmatlan a sportágára.

A megoldás a legtökéletesebb fizikai kondíció kikényszerítése, melynek lehetséges eszköze a futó-szintidők szelektáló ereje. A szurkolói vehemencia könnyen rávághatja, hogy igaz, nézzük meg az eredményeket és fussanak csak. De aki igazán szereti a futballt, megpróbálja e sztereotípia halmazok keltette örvényeket elkerülni, mitöbb megpróbál ezek alá merülni, bele a szterereotípiák mélységébe, hogy megtalálja eredetüket, forrásukat. Öltsünk búvárruhát és kíséreljük meg.  

A cikk egyik óriási problémaforrása, de nem legnagyobb problémája, hogy a sportágakat hierarchizálja egyoldalúan, érdekekre és érzelmekre apellálva. Az élsport és a versenysport fogalmát rosszul értelmezi. Nem olyan hivatásként, mely a testi és szellemi képességek maximális harmonizációjára törekszik az adott sportágon belül. Ahol a sportoló törekvése arra irányul, hogy a sportágára jellemző technikát mozgásával megalapozza és szinkronba hozza. A közös nevező csak ez lehet. Ne hasonlítsuk össze a kajak – kenut, az úszást, a vízilabdát és a futballt ilyen formában és mossuk el specifikumaikat! A sport civilizációjához tartoznak, de külön sportkultúrák! Nézzük az érzelmeket, a sportszerető közvélemény gondalataiban és érzelmeiben el van kötelezve a világ legnépszerűbb sportjával szemben és tudja, hogy egykoron a magyar futball a világ élvonalához tartozott. E kettősség a gyűlölöm és szeretem dilemmáját veti fel, és könnyen hajlmos elhamarkodott összevetésekre, egyoldalú orvosságok elfogadására. Ez inkább az egy elemre épített totális és nem a komplex gondolkodásnak kedvez. Miközben okokat keres és nem találja, hol mikor is aludhatot ki a szelleme. Az érdekek ezt pedig rendszerint ki is használják. Nem ír politikáról, de át van itatva sportpolitikával és közvetett utalásai gazdasági éltől sem mentesek.

image_214.jpg

 A sporton belül a futballba pedig egyre több pénz áramlik, ez pedig sportági lobby politikát von maga után, küzdelmet a források felett. Érdekes, hogy a cikk a vízes medence széléről érkezett, és az köztudott, hogy Gyárfás Tamás mentora Kutas István volt. Mindezekért nem ragadtam volna tollat, de a magyar labdarúgó kultúra kútba dobóival és annak pozítiv felidézőivel szemben igen. Íme, ami miatt a tollamat még mindig szorítom. A cikk kezdete: “Minthogy a mellélővések mellett a mellébeszélés vált a magyar fociban az egyik legmagasabb szinten mívelt műfajjá az utóbbi negyven (?) évben, rendszeresen felkapjuk a fejünket, amikor valaki megmondja az őszintét, közérthetően és tartalmasan fogalmaz. “

A Csurka cikk utolsó szakasza: “Igen, ezt hívják alázatnak. Olyan sportágakban (cikk szerzője, az úszásra, vízilabdára, a kajak – kenura gondol) jellemző, amelyekben a szakmai kultúra elpusztíthatatlan, a megújulás vágya, az edzők tudásszomja kiapadhatatlan, és ez átragad a sportolókra is, akik pluszórák során át képezik magukat. Megvan a kellő intelligencia, ugyanakkor hiánycikk a gőg, az “én azt jobban tudom” megközelítés, a tanulságok negligálása, a magukat extrán hajszolók virtuális leköpködése. Kutas István – anno – irdatlan ellenállásba ütközött, amikor a lóversenytéren központi futásfelmérést rendelt el az élmezőnynek. Meglehet, túlzásokba is esett, amikor a kritériumokat és a lehetséges konzekvenciákat állapította meg – ennek megfelelően aztán sikerült úgy intézni az egészet, hogy valamiféle torz diktatórikus agyszüleményként őrizze meg az emlékezet. Mondanám, hogy negyven év után le kéne porolni az elképzelést, de félek, hogy rettenetes átlagot kapnánk. Amelyek még az akkor feljegyzett eredményekkel sem állnák ki az összevetést.”

Sír a labda, és sír a mindenkori magyar labdarúgó kultúra amikor ezeket olvassa! Mert virtuálisan szemen köpték!!!   A magyar labdarúgó kultúra, ha beszélni tudna azt mondaná hogy Kutas István és rendszere pusztító hatással volt rá és máig ennek a levét issszuk!!! A helyes logikai sorrend az lenne, hogy a Kutas-rendszer 1974-1978, nem anno, hanem közel negyven éve (!), úgy megfertőzte a maga “elképzeléseivel” a magyar futballt, hogy abban a kultúra, a szellemi tőke fokozatosan leépült. Mert az is el tud tűnni, igen, ha arra “valamiféle torz, diktatorikus agyszülemény” rátelepszik és mint ahogy a szóbanforgó cikk tartalma is mutatja ez nem “emlékezet”, hanem egy tovább élő torz kép.

 Kutas Istvánt 1974 és 1978 között volt a Magyar Labdarúgó Szövetség elnöke. Nem anno, hanem közel negyven éve! Az ő négyéves regnálásához fűződik a közvélemény által kevésbé ismert ám a szűk szakmai berkekben annál vitatottabb követelményrendszer bevezetése. A követelményrendszerben az MLSZ kötelező, szintidőkhöz kötött, rendszeres közép és hosszútávfutásokat rendelt el a labdarúgók számára. E direktívák klubbeli végrehajtásáról megfigyelők jelentettek Kutasnak. Mindehhez kapcsolódóan a labdarúgó edzőknek egyéni elképzeléseiktől függetlenül előírták a napi két edzést.

 Milyen káros következményei voltak ennek a Kutas-szisztémának rövid és hosszútávon? Nézzük egy köztudottan nagy munkabírású ugyanakkor fineszes, klasszis csatár, Bene Ferenc visszaemlékezését:

“Állítom, hogy nem akadt akkoriban egyetlen futballista sem, aki ne gyűlölte volna azokat az esztelen előírásokat, mint például az órákig tartó labda nélküli, monoton futásokat! Rám aligha mondhatta valaki is, hogy igyekeztem kibújni a sok munka alól. De amikor tudtam, hogy aznap következik a 100×30 meg a 10×400 méteres futás, hogy a 12 perces elmét-lelket sanyarító körözésekről a salakpályán ne is beszéljek, hát akkor bizony undorral mentem edzésre. Csináltuk, mert kötelezővé tették, csak éppen hit és meggyőződés nélkül. Nekem ne mondja senki, hogy az normális eset volt, amikor például 1975 tavaszán Párizsban, a szerdai válogatott meccs előtt hétfőn a keret tagjainak- csak azért, mert hétfőn úgy “illett” minden magyar labdarúgónak – az edzőpálya tartánján le kellett futnia a maga több mint három kilométerét? Amelyet az MLSZ elnöke stopperral a kezében ellenőrzött.” (Zsiday István: Ferike a góleádor (Bene Ferenc életregénye), Népszava Lap- és Könyvkiadó, Budapest, 1984.153.old.)

A Kutas-éra módszerével megszűnt a sportágnak megfelelő tudatos (alapozás – formábahozás – formábatartás) felkészülés!

“NEMCSAK A MÉRKŐZÉSEKRE KELL KÉSZÜLNIÖK, HANEM AZ EDZÉSEKRE IS!” (Labdarúgás, 1974 február, Kutas István saját írásából nagy betűs kiemelése)

Ily módon háttérbe szorultak a labdás készséget fejlesztő technikai gyakorlatok, ugyanakkor, éppen jellegéből adódóan a fizikai, izomfáradsággal terhelt játékosokban elapadt a jókedv, az ihlet, megszűnt a játékintuícióhoz szükséges szellemi frissesség.

Az állandó hosszútávfuttatások homlokegyenest ellenkeztek a futball mozgáskultúrájával, melynek eszenciáját a gyorsasági állóképességre alapozott, a rövid sprintekben végrehajtott ritmus és irányváltásos futómozgások adják.

A követelményrendszerben kapott futó adagok mind mennyiségében mind minőségében teljes mértékben elütöttek a mérkőzéseken szükséges s végrehajtandó mozgásoktól. Ebből kifolyólag a labdarúgók szervezete, izomzata rendkívüli és ellentétes irányú nyomás alá helyeződött. Számos sportsérülés volt visszavezethető erre ekkoriban. Jellemző sérülésekké váltak az izomhúzódások vagy a pályafutásokban komoly törést okozó izomszakadások.

A korszakra jellemző, hogy a Kutas-éra prototípus és propaganda játékosa a Honvédos, hatalmas futó mennyiséget produkáló, nagy munkabírású Pintér Sándorvolt.

 pinter_sanyi.jpg

Aki – meglehetősen degradáló helyen – a lóversenypályán tartott szintmérő-hosszútávfutó verseny “örökös” bajnokaként híresült el. Később ő nyilatkozta a következőket:

“Belgiumban, amikor megröntgenezték a lábaimat, az egyiket 87 évesnek, a másikat 82-nek tudatták be az elnökség felé. (megjegyzés: ekkor 32 éves, RFC Antwerp, Belgium, a szerző) Amikor felnyitották – utólag kiderült -, azonnal be is csukták. Beleöregedtek a lábaim. Hála Istennek egyenlőre menésre jók, hogy eztán mi lesz, később azt nem tudom.” (Koltay Gábor: Szép volt fiúk…betiltott film története,1987.Szikra Lapnyomda,Budapest,220-221.old.)

A hosszútávfutás emellett jelentős súlyvesztést is eredményezett a labdarúgóknál, azonban ez korántsem minőségi, hanem a gyorsasághoz szükséges izomzat fogyásának kategóriájába tartozott bele. A követelményrendszer figyelmen kívül hagyott olyan terhelhetőségi faktorokat, mint a játékosok egyéni paraméterei. Így a labdarúgó testi adottságait vagy az életkorát. Sok pályája vége felé közeledő labdarúgó nem is vállalta fel az új rendszerrel járó kínokat és inkább a karrierje befejezése mellett döntött.

 Itt lép fel a követelményrendszer szellemi eróziós hatása, hiszen a nemzedékek alatt felhalmozott közös szakmai tudáskincs a tapasztalt játékosok kivonulásával szakadást és komoly sérülést szenvedett. Az idősebb futballisták fiataloknak átadott ismeretei illetve a tőlük mindennapok során testközelből ellesett labdarúgó fortélyok keresztmetszete fokozatosan beszűkült. A játékosok általános technikai-szellemi tudása emiatt az idő múlásával futball nemzedékről nemzedékre egyre alacsonyabb tartományt fogott át. Így a Kutas István által megálmodott követelményrendszer teremtette generációs szakadás a maga spirálszerűségével hosszútávon hozzájárult az addig világszerte csodált magyar labdarúgó stílus elhalványulásához.  

A sportvezető képviselte végletes erőnlétre alapozó nézete elősegítette a magyar labdarúgásban azt a mindenkori “reformként” megélt hibás, sztereotíp felfogást miszerint a harminc év feletti futballistákkal már nem lehet hatékonyan, magas szinten számolni. A fizikai teljesítmény princípiuma ilyen szemszögből szintén kiszorította a játéktudást. Mindez szembe helyezkedett azzal a futball szakma körében tapasztalt és elfogadott megfigyeléssel, hogy a labdarúgók harmincas éveik körül érnek játékintelligenciájuk csúcsára, és kezdik nem csak a saját de a csapatuk játékának hibáit, előnyeit észre venni a mérkőzések folyamán.

A csapatok, válogatottak szakmai felépítésénél ezért – normális esetben – ezt nem is hagyják figyelmen kívül az edzők. Egy csapat hatékony kialakításánál a fiatal és tapasztalt játékosok megfelelő elegye kulcskérdésnek számít.  A komoly futball hagyománnyal bíró országoknál ez a csapaton belüli generációk közötti folytonosság – eleve a csapatsportok esetében – megfigyelhető. Számos értékes futball karrier esett így kútba, ami nem csupán egyénileg hanem csapat szinten is visszaütött a magyar labdarúgás elmúlt évtizedeiben.

kutas_istvan_mlsz.jpg
  A követelményrendszer azzal hogy fizikai alapon homogenizálta a labdarúgókat, a csapatjátékra, csapatkohézióra is súlyos csapást mért. Semmibe vette az egyének kooperációját, az egymást kiegészítő szerepek egyensúlyát és annak elismerését. Nézzük, hogyan látta mindezt az edző, mint kortanú. A Ferencváros akkori edzőjének, Dalnoki Jenőnek a visszaemlékezése jellegzetes korképet ad a Kutas-féle követelményrendszer időszakáról:

“Az MLSZ alkalmazottjaként (Száger György, Dalnoki korábbi csapattársa-szerző.) jött ellenőrizni, hogy mit csinálunk. Lehetett azért szégyenérzete ilyen minőségben az Üllői úton, mert a női WC-ben bújt el, onnan jegyzetelt: csináljuk-e az előírt penzumot? Persze figyelmeztettek, ki az a férfi “biztonságos” inkognitójában. Azután feljelentettek azért is, hogy a Fradi pálya négyszögletes, nincs futópályája, nem ellenőrizhetők az eredmények. Ezt is megmagyaráztuk. És mennyit kellett adminisztrálnunk. A csodálatos tehetségű Branikovits László például soha életében nem tudta egyvégtében lefutni a majdnem mindennap kötelező 3200 métert. Nemhogy jól, de sehogy! De ő lőtte a gólokat. Hiába nógattuk, azt mondta, inkább abbahagyja. Nagyon erős harántsüllyedése volt (köznyelven lúdtalp), s ezért olyan fáradságérzet kerítette hatalmába, hogy mi sem mertük erőltetni. Inkább csaltunk. Beírtuk a “fal”eredményeket, s közben, mint egy zsonglőr, fél-és egypercenként indítottam a játékosokat, mert ha ilyen szanaszét indítással, egyszerre sok játékos fut, képtelenség pontosan ellenőrizni onnan a női WC-ből.” (Pongrácz György: Puha vagy Jenő!,Népszava Lap-és Könyvkiadó,1984.p.80.)

A labdarúgásban eluralkodó parancsuralmi rendszer káros hatásai nem csak a játékos társadalmat “tizedelte meg”, – ne felejtsük el többnyire játékosokból lesznek az edzők – hanem az edzői kar szakmai felhígulását ugyanúgy előidézte. A követelményrendszer súlyos csapást mért az edzői autonómiára és defenzívába szorította. Az MLSZ doktrínáját pozíciószerzés céljából szolgaian követő edzők és a hasonló megélhetési szándéktól vezérelt, a futball perifériájáról érkező-beépülő inkompetens, hűbéres figurák kerültek előtérbe.

A Kutas vezérelte követelményrendszer a futball szakmát ezzel áthierarchizálta, ami mind emberi mind szakmai értelemben sportelméleti deficitet termelt ki és végzetesen megfertőzte a magyar labdarúgás vérkeringését. Eltörlése után is metodikájában benn maradt a széles értelemben vett edzői köztudatban, a szakmai piramis különböző szintjein és építőkövein. 

 A kreatív-technikás futballista kifutásának útja az utánpótlás szervezet keretei között ilyen egymást erősítő nyomások alatt egyre nehezebbé vált. S ez a maga spirálszerűségével, örvényszerűségével egyenes úton vezetett a tehetségek nagyszámú lemorzsolódásához.

Puskás Ferenc, a magyar futball szellem megtestesítője a szakmai oldal megközelítésében a következőképp foglalta össze labdarúgásunk hanyatlásának alapproblémáját:

“Az elmúlt huszonöt esztendőben nem az volt a baj, hogy nem törődtek a magyar labdarúgással, hanem az, hogy hibásan foglalkoztak vele. Csak egy példát mondok. Hosszútávfutót csináltak a sprinterekből, holott a futball mindig is a vágtázók, a ritmust váltani tudók sportága volt. A sok hosszútávfutásból később szendergő lötyögés lett, ma viszont már lötyögni sem hajlandó némelyik játékosunk.” (Puskás Ferenc, Labdarúgás 1993.jún.5.35. éfv.2.old.)

Másképp, a szakmailag nehezen akceptálható követelményrendszerre adott labdarúgó válaszlépések a későbbiekben generációról generációra áthagyományozódva egy helytelen hozzáállást honosított meg. A Kutas-rendszer így közvetett módon egy morális és szakmai deficithullámot indított el a labdarúgásunkban.

A sportszakmailag elhibázott rendszert felismerő futballisták játéktól való elidegenedése nihilizmushoz, az “ilyen közegben úgysem lehet alkotni” elv kialakulásához, a szakmai aktivitás hiányához vezetett. Mindez a futballista példaképek, a tekintélyek kikopását vonta maga után, mitöbb átitatodótt megbélyegzésükkel. Így nem volt meg a magyar játékkultúrához való tapadás az emberről emberre gyakorolt hatás, csak az adott rossz szemlélet által átitatott elgondolások hálójába került bele a magyar labdarúgó. Ez a hiány csak halmozódott nemzedékről nemzedékre – időről időre, így a szemléletváltás hibájából fakadóan a kollektív játékintelligencia csökkent.

Maga a cikk sprintekhez kötött részigazságai is ezt bizonyítják, hiszen azokat leválasztja a gondolatról és szintidőkről beszél. Leválasztja a játékképről, a játékosban élő belső képekről. A rövid és a még rövidebb sprintek a játékintelligenciába ágyazódnak, eszközök, a gondolati gyorsaság következményei, én beindulok, te beindulsz a helyemre, ő odarúgja neked. Ütemváltások harmóniája, labda nélküli beindulás a helyzetért, a labda pontos indítása (rúgótechnika) a helyzetbe hozásért, és a futtából történő labda kezelése a helyzetért… Ez a megközelítés volt az alapja annak a másod-, harmadszándékú szellemes magyar sokmozgásos játékstílusnak, amely kényszerítőkön és a helycseréken alapuló támadójátékban látható formát öltött a labda körül. Szellem és technika, technika és szellem, elválaszhatatlanok.

Érdekes, hogy a cikk írója még a vízilabda kapcsán sem ejt szót a technikáról, a szellemről, miközben méltatja erőnléti munkájukat. A magyar vízilabda-technika és szellem látott és állandóan hangoztatott specifikumáról, a másokkal szembeni különbségéről. Hoppá, mégis itt van valami Csurka tollából a technikáról: Messi gömbérzékét nyilván nem lehet elsajátíttatni. De az izomfejlesztés, az állóképesség, illetve a gyorsasági állóképesség bemagolható bármelyik edző számára.” Mintha megint Kutas “szelleme” lépne elő, a technika mintha adott lenne, a dekázást, a rúgótechnikát a labdakezelést, a labdavezetés a cselezőkészséget, a játékintelligenciát nem lehet, nem kell fejleszteni, átadni; az van és kész. Faragó Tamás vízilabda oktatófilmje nem erről vall, és az igazi futballisták sem ezt hangsúlyozzák.

 És ez a kultúra-romboló űr nem képes ellensúlyozni, ezért van annyi “mellébeszélés” és “mellélövés”, mert a Kutas – éra elszakította labdarúgásunkat művelésétől, műveltségétől és “mívelés” helyett a labda világától elszakadt félműveltség öröklödött tovább. A szakmai tévképzeteket és civilizációs kihívásokat; szellem és kultúra hiányában nehezen lehet ellensúlyozni.

Ne a fiatal labdarúgókba kössenek bele, ne a Nyilasi és Törőcsik-féle generációba, mert ők voltak ennek a fő szenvedő alanyai. Inkább azzal foglalkozzanak, hogyan lehetne a Kutas éra romboló következményeitől végleg megszabadulni és a világ által csodált és elismert hagyományos magyar labdarúgó stílus elemeit újraformálni. Persze a kísértetek sem maguktól uralkodnak el rajtunk, velünk és bennünk élnek. Nézzük csak mit mondott Kádár János záróbeszédében a Központi Bizottság ülésén 1972 novemberében :

“Tehát a rosszat, a hibát, ami újból kitermelődött sorainkban – ilyen az egyeseknél megtalálható kommunista gőg is – le kell nyesni. A mindenféle jobboldali és kispolgári jelenséget – ami a szükségszerű nyitásból is ered – szintén le kell küzdenünk közéletünkben. Főleg jó politikai munkával, a szó igazi és nemes értelmében vet propagandával, a tömegkommunikációs eszközök okos felhasználásával.”

És jött Kutas István… Ne a mérkőzésekre készüljetek, hanem az edzésekre! És ki az aki sokat keres, viszont az emberek szerint nem csinálja megfelelően a munkáját, a gőgös magyar futballista mint mindenkori jelenség… Úgy néz ki mintha ezt a kottát porolta volna le a cikk, és hangszerelte volna újjá. Súlyos és veszélyes hangok!

A Kutas – féle ültetvényes rendszer a maga intézőivel és örököseivel kimerítette és kiszárította a magyar futball gyümölcsös kertjét, a kertészek eltüntek, a gyümölcsök elaszalódtak, a vetőmagokat nem becsülik meg elégé kertészek hiányában. Mi meg oázisokat keresve minden lázálomnak bedőlünk és várunk a jó termőföldre. Úgy látszik termőterület kialakítására van törekvés – sok lobby csoportnak ez nem tetszik- csak jó kertészeket kellene keresni, hogy az ilyen irányú kísértetidéző támadások kivédhetőek legyenek…

A futball szellemét és ne a kísérteteit keressük!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*