A stílus maga a futball

Írta: heinrich | 2012. máj. 23. (Hegedűs Henrik)

http://nepstadion.blog.nepsport.hu/archives/2012/05/23/A_stilus_maga_a_futball/

A stílus lehet átfogó jelentésű, mint korstílus, és lehet szűkebb értelmezése az egyéni kifejezésmódnak. Ugyanígy, a stílus jelen van a futballban is, csapat- és játékosszinten egyaránt. Általános szóhasználattal élve minden kultúrának, országnak megvan a maga stílusa. Ha azt halljuk, hogy az olasz, az angol, a brazil, az elenfántcsontparti vagy a norvég válogatott játszik valahol, rögtön felvillan előttünk egy jellemző kép, momentum, játékoskarakter, amellyel az adott országot és stílust – vagyis az adott labdarúgó kultúrát azonosítjuk. A stílus egyben identitást is ad egy csapatnak, egy bajnokságnak, következésképp a válogatottnak is. A közelgő Eb előtt ez még érzékenyebben érint minket, hiszen mi megint nem vagyunk ott, így aztán mindenki kedve és ízlése szerint választhat magának csapatot. Nekem egyébként nem is ez fáj igazán. Hanem az, hogy miközben tűpontos képünk van a világ számos válogatottjának a játékáról, semmiféle vizuális mementónk nincs a mieinkről, nem jelenik meg semmilyen stiláris kép a fejemben, ha azt hallom, hogy a magyar válogatott játszik. A miértre persze mindannyian tudjuk választ, de nem is ez a legfontosabb, így azért belemegyünk a témába.

kovács ferencKovács Ferenc, az UEFA-kupa-döntős Videoton edzője azt mondja: egy stílusnak hagyománya van, ami a múltból építkezik a jövő érdekében.

Ez egy viszonylag könnyen kezelhető kijelentés. Meg kell nézni, milyen szakmai és szellemi tudást, örökséget kaptunk a korábbi generációktól, és ezekre az alapokra építkezve úgy kell kialakítani a csapatunk, hogy az korszerű és ütőképes legyen a jelenkori viszonyok között is. Az olasz bekkel, az angol ível, a brazil cselez, és ez így volt húsz meg ötven éve is. Leegyszerűsítve, a stílusjellemzők határozzák meg egy adott futballkultúra képét, ezektől válik felismerhetővé és beazonosíthatóvá egy-egy ország csapatjátéka.

Ezt fogalmazta meg parádésan Pillinger Mihály (az MTK korábbi elnöke):

A stílus az, amiben egy csapat megjeleníti a tudását. A játékstílus egy edzői koncepció, egy edzői játékfelfogás, egy edzői elképzelés megjelenítése. A stílus egy vertikum, mely átfogja az oktatást a gyerektől a felnőttkorig, és reprezentálja egy nemzet gondolkodásmódját a játékról.

Ezért ismerjük fel az olasz, a német, a brazil vagy az angol válogatottat, de sajnálatos módon ebből az is következik, hogy a magyart meg azért nem ismerjük fel, mert sem átfogó oktatási, képzési rendszerünk nincs, pláne nincs egységes gondolkodásmódunk. És mindez azért nincs, mert nálunk semmiféle kultúra nem övezi a labdarúgást, mint ahogy nincsenek szakmai műhelyeink, szakmai kiadványaink sem. Így aztán törvényszerű, hogy futballunk sincs. Már nincs.

Ha megnézzük a futball történelmét a világban, az első ötven év sikerei elsősorban két dolog köré csoportosultak: az egyéni stílus és játékfelfogás, valamint a multikulturális gondolkodás köré.

Megint egyszerűsítsünk: több szem többet lát. Több fej többet gondol, több különböző fej pedig többféleképpen gondol. A kultúrák összeolvadásának eredményeként mindig létrejön egyfajta plusz, egyfajta minőségi javulás, ezek a népek több impulzust, több szemléletet kapnak, rá vannak kényszerítve a szerteágazó gondolkodásra, egyszóval a multikulturális népek kreatívabbak.

Amíg a klubfutballban van idő arra, hogy egy csapatot a hozzá tartozó kispaddal együtt – szerencsés esetben – tökéletesen felépítsenek egy adott stílusra, játékrendszerre, a válogatottak esetében ez jóval bonyolultabb. Itt kulturális gyökerek vannak, dekódolt sémák, ösztönszinten rögzült megoldások.

Hosszú történet lesz, kezdjük talán Uruguayjal.

A dél-amerikai kontinensen (is) az angolok honosították meg a futballt, elsősorban a Rio de la Plata (ismertebb nevén River Plate) torkolatvidékén keresztül. A La Plata folyó Argentína és Uruguay határát képezi, délnyugati partján fekszik Buenos Aires, az északkeletin pedig Montevideo.

Az itt élő népek kezdetben persze az angolszász alapokkal próbálkoztak (merthogy ezt ismerték meg), de a játékon hamarosan érződött a spanyol és olasz bevándorlók hatása, illetve a környezeti tényezők: a szűk utcák, a sikátorok és zárt terek az angol hagyományok folytatására egyszerűen nem voltak alkalmasak. Terület hiányában a játék lételemévé vált, hogy a labda a földön, a játékosok lábánál maradjon. Megszületett az el toque – az érintés, a labda szinte gyengéd simogatása, és a gambeta – a szlalomcselezés.

A folyamat már korábban elindult, sőt valószínűleg amúgy is visszafordíthatatlan lett volna, a River Plate-futball mégis szimbolikus jelentőséget tulajdonít a Ferencváros 1922-es vendégjátékának, mely során megismerték a Dunamenti-stílust, ami szintén szöges ellentétben állt az angol hagyományokkal. Megerősítést nyert számukra, hogy az egyének technikai képzettségére építő gyors, rövidpasszos játék A játék.

Húsz éven keresztül fociztunk éjjel-nappal, hogy azzá váljunk, ami minden labdarúgó álma és kötelessége: a labda abszolút uraivá, a játék mestereivé. Csiszolatlan, ösztönös futball volt a miénk. Megszereztük a labdát, és el nem eresztettük. Mindig ott volt a bokánk mellett, és mindig a társunk bokájára tettük tovább. A labda közelsége adta magabiztosságunk, ha a laszti ott volt a lábunknál, legyőzhetetlenek voltunk. Ez volt a mi futballunk, új stílust teremtettünk – mondta a világverő uruguayi válogatottról Ondino Viera, de ha valaki olvasás közben arra gondolt, itt most az Aranycsapatról van szó, nem tévedett nagyot.

Uruguayban is ugyanazt a 2-3-5-öt játszották, mint az európai csapatok, de nyomasztó technikai fölényükkel, passzjátékukkal és kreativitásukkal tönkreverték az ellenfeleket. Az 1930-as évekre a világ labdarúgását a River Plate torkolatvidéke határozta meg. Uruguay behúzta az 1924-es és az 1928-as olimpiát, majd az első világbajnokságot is (1930) – utóbbi két torna döntőjét a szomszédos Argentína ellen vívták, aligha véletlen.

Persze ha a Fradi vendégjátéka hatott rájuk, az nem jelenthet mást, mint hogy itthon, illetve Közép-Kelet Európában is mozgásban voltak a dolgok.

 

Ha az angol zátonyt nem számítjuk, az európai futball a húszas években indult robbanásszerű fejlődésnek, aminek a gyújtópontja Bécs volt – hétvégenként 30-40ezer ember volt kint a meccseken. De amíg Angliában a futball az angol munkásosztály sportja és szórakozása volt, addig Ausztriában a folyamatot egy hihetetlenül impulzív közeg, a gondolkodó értelmiség formálta. Az már csak bónusz, hogy a Habsburg birodalom szétesése után ez egy igencsak szerteágazó, multikulturális közeg volt. Amíg az angolok a kocsmában vitatkoztak, addig a Dunamenti-stílus megalkotói a kávéházakban, a kulturális élet központjaiban beszélgettek. Politikáról, művészetekről, és persze a labdarúgásról. Egy idő után pedig minden nagy klubnak megvolt a törzshelye: a Rapid Wien szurkolói, játékosai és vezetői a Café Persifalba jártak, miközben az Ausztria Wien a Café Holubot sajátította ki, de megvolt a központi szentély is, a Dunamenti stílus parlamentje: a Ring Café, ahol minden nagy koponya találkozott.

Mindehhez a masszívan fejlődő ipar, és annak helyszíne, a Vorstadt (kb: külváros) adta a hátteret.Vorstadt alatt kietlen gyártelepeket, kihasználatlan mezőgazdasági területeket, építési telkeket kell érteni, vagyis ezek az iparterületek jelentették a bécsi grundokat.

Ebben a közegben aztán mindenki képviseltette magát: osztrákok, csehek, szlovákok, magyarok, lengyelek, délszlávok, zsidók, katolikusok, protestánsok. A Rapid Wien stílusában és gyökereiben is igazi munkáscsapat volt, amely az utolsó pillanatig harcolt, míg mondjuk az FK Austria és a Hakoah Wien a zsidó értelmiséget képviselte – utóbbiban játszott például Guttmann Béla,és azt is sejteni lehet, edzői pályafutása során milyen gyökerekből táplálkozott hatalmas szellemi tudása.

Aki pedig ezt a bécsi intellektuális masszát formába öntötte, az a briliáns Hugo Meisl volt.

Az 1881-ben született Hugo Meisl zsidó értelmiségi családból származott. Játékosként az FK Austriában mozgott mint belső csatár, később nemzetközi játékvezető lett, civilként pedig a Landerbanknál dolgozott. Jól ötvözte élete két szegmensét, és előbb az Osztrák Labdarúgó-szövetség főtitkára, majd a válogatott szövetségi kapitánya lett.

Ő szervezte meg az első professzionális osztrák bajnokságot, de szintén az ő nevéhez fűződik a világ első szervezett nemzetközi klubtornája, a Mitropa Kupa is, csakúgy, mint a kontinens első válogatottak számára szervezett kiírás, a Dr. Gerő Kupa – ebből alakult ki később az Európa-bajnokság.

A Wundermannschaft szövetségi kapitányaként megnyerte a Gerő Kupát, harmadik lett az 1934-es vébén, és második az 1936-os olimpián – egyébként ő volt az első angol-magyar barátságos meccs játékvezetője is. Nem mellékesen ő kezdte el először kidolgozni a hátravont középcsatár elméletét, és azt is meg kell említeni, hogy szoros szakmai és emberi kapcsolatban állt Jimmy Hogannel – konkrétan egy ideig Hogan volt az edzője, mikor még Meisl az FK Austriában játszott.

A pragmatikus angol futballból kiábrándulva Hogan elhagyta a zátonyt, és Európában látott neki a futball forradalmasításának. 1910-től 1925-ig Hollandiában, Bécsben, Budapesten majd Svájcban dolgozott, innen került szaktanácsadóként a német labdarúgó-szövetség mellé, miközben elvállalta az SC Dresden kispadját is. A szövetség megbízásából tartott előadások keretében ő okította Helmut Schönt is, aki az francos ’54-es vébén Sepp Herberger segédjeként dolgozott, szóval elég komoly arc volt a világ futballjában, és nagyban hatott a magyar futballra is. Elég talán Sebes Gusztávot idéznünk:

Úgy játszottunk, ahogy Jimmy Hogan tanította nekünk. Amikor a futballunk történelméről van szó, az ő nevét arany betűkkel kell szedni.

Jimmy Hogan 1914 és 1921, majd 1925 és 1927 között dolgozott az MTK-nál, tehát vitathatatlan szerepe volt a magyar futball, a magyar stílus gyökereinek kialakulásában – itt utalhatunk vissza a Ferencváros 1922-es dél-amerikai vendégjátékára. De mindez természetesen nem csak Hogan érdeme volt – róla egyébként bővebben is olvashattok ebben az NST-posztban, illetve az NSO vonatkozó megemlékezésében.

A század elején nemcsak hihetetlenül erős szellemi tőke állt a magyar labdarúgás mögött, de az innen elszármazó edzők részt vettek a bécsi kávéházak, és az európai futball körforgásában is. Közéjük tartoztak például a Konrád fivérek, vagy Weisz Árpád, aki három bajnoki címet nyert a Bologna edzőjeként, és a mai napig az akkori olasz és nemzetközi labdarúgás egyik legjobb edzőjeként tartanak számon.

Anélkül, hogy a végtelenségig folytatnák a nevek és eredmények felsorolását, lássunk neki a következtetéseknek.

 

 

A magyar futball első ötven éve annak köszönhette a sikereit, hogy a csapatok mögött kiemelkedő tudású, stílusban és koncepcióban gondolkodó edzők és szellemi műhelyek álltak. Olyan műhelyek, amelyek nemcsak kidolgozták a saját elméleteiket, de be is fogadták, és a saját javukra fordították a multikulturális környezet hatásait (szöges ellentétben a mai magyar futballközeg erősen kirekesztő szemléletével), de mindezt egy alapvető koncepció köré gyűjtötték. Meisl, Guttmann, Jimmy Hogan, Vittorio Pozzo, Bukovi Márton, Tóth Potya István, Weisz Árpád, Orth György (…) – egy kulturális közeg, egyetlen összefonódó, azonos elvek és gondolkodásmód mentén felépülő közeg tagjai voltak, a Dunamenti-iskola létrehozói és stílustanárai.

Befejezve az elején elkezdett gondolatmenetet: ahogy ez történt Uruguayban, Angliában vagy Ausztriában, mi is a kulturális gyökereink és beállítottságunk szerint kezdtünk futballozni. A tradicionális magyar labdarúgás kiinduló állapota a támadás, a támadófutball volt, amelyben kreativitásunk érvényesülhet.

Ennek jellegzetes stílusjegye az ösztönfoci, ami nem azt jelenti, hogy a játékosok ösztönösen azt csinálnak, amit akarnak, hanem azt, hogy a játékosok ösztönszinten ismerik a stílus kritériumait. De melyek ezek?

A gyors, sokmozgásos, helycserés támadójáték, amiből a helycserést kell aláhúzni, hiszen ez a fajta felfogás tette egyedivé a magyar (és a Dunamenti) kultúrát. Míg mások országok az adott posztokhoz kötötték egy-egy játékos feladatát, addig mi a labda pillanatnyi helyzetéhez, ami óriási különbség, ebből az eszmeiségből fejlődött ki később a totális futball, és ez teszi most egyedivé a Barcelonát is.

 

(a kép Sebes Gusztáv jegyzetfüzete alapján készült)

A stílus további jegyei: a magas szintű labdakontroll, a kényszerítő, a rövid passz, a szabad területek támadása (lyukra futás és futtatás), az ellenfél erős pontjainak gyengítése, az ellenfél erősségeihez és gyengeségeihez való alkalmazkodás képessége.

A stílus egy fogalmi és gondolkodási rendszer. A stílus megszabja a képzés, a felkészítés irányvonalát, a szurkolók által elvárt játékképet, és a stílusunkhoz igazodik az ellenfél. Egyszerűen azért, mert nincs más választása. Ezért a mindig rendszer(elméletek)ben gondolkodó magyar edzők azt mondták: a végcél az, hogy a kívánt és elképzelt stílusnak megfelelően építsük fel a játékot és a játékosok képzését. Ezzel szemben a legtöbb nemzetközi kultúrában a stílus csak a képzési és játékszervezési folyamat következménye volt – ez a kettő pedig egy ellentétes irányú folyamat.

Összességében ennek a gondolkodásnak, ennek a hihetetlenül inspiratív és kompetitív közegnek az eredményeként született meg az Aranycsapat, ami nem volt más, mint egy zsenik előadásában látható szellemi és taktikai csúcstermék.

Ha végignézzük a futball történelmét, mindig azok a csapatok voltak kiemelkedően sikeresek, amelyek váratlan, egyedi, máshol nem ismert és oktatott stílusban futballozva verték végig a világot, legyen az defenzív vagy offenzív. Mert ezekben az esetekben Uruguaytól az Aranycsapaton át a Pelé vezette brazilokig, a 70-es évek Ajaxától a Sacchi-féle Milánon át Guardiola Barcelonájáig mindig egy meghatározó stílus diadalmaskodott, amely során a stílusba foglalt rendszer jóval több volt, mint az egyének képességeinek összege.

Fel lehetne tenni a kérdést, hogy hol veszett el, hol halt ki ez a fajta edzői háttér és gondolkodás Magyarországon, de a lényeg, hogy kihalt. És ezért nem ismerjük fel a magyar csapatok játékát, ezért nem társul semmilyen kép a fejünkben a magyar válogatotthoz. Mert az edzői karnak nincs egységes játtékképe, emiatt az NB I-es kluboknak nincs egységes stílusa,  következésképpen a válogatottunk sem tükröz vissza semmit – és most nem az eredményességről, hanem pusztán a stílusról beszélünk.  Amíg nincsenek szellemi műhelyeink, nem lesz futballkultúránk sem – a történelmi tapasztalatok pedig azt mutatják, az európai, nemzetközi közegtől való pökhendi elzárkózásunk csak zsákutcákhoz vezet.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*