Riport Mészöllyel

– Bár a legendás Vasas-diadalt hozó Hexagonal-torna ötvenéves jubileuma kapcsán beszélgetünk, az Ön pályafutásában Chile több fontos mérföldkövet is rejt.
– Szerencsés helyzetben voltam, mert pont akkor kerültem be a válogatott keretbe, amikor kezdődtek a selejtezők a ‘hatvankettes chilei világbajnokságra. Aztán amikor eldőlt, hogy részt veszünk a vébén, már látszott, hogy nem lesz egyszerű dolog Dél-Amerikában jól szerepelni. Na, most nekünk, fiataloknak – bizonyos mértékben Albert Flórinak, nekem, aztán velem már jött Farkas Jancsi és még egy páran – szóval nekünk nagyon kellett készülni.

– A chilei világbajnokság előkészületei aztán nemcsak a szervezők, a magyar válogatott számára is katasztrofálisan alakultak…
– Problémát jelentett, hogy Chilében volt előtte egy óriási földrengés és úgy nézett ki, az egészet le kell fújják, le kell mondják, és a világbajnokságot el kell halasztani, mert borzasztó, hogy milyen károk voltak. Végül ez nem történt meg szerencsére, mi pedig már 1961 végén elkezdtünk készülni. Jött, hogy kellene egy túra a magyar válogatottnak Chilében, ez gyakorlatilag próbaút volt. Baróti Lajos bácsiék kezdték a kapcsolatokat felvenni, mert Európából nézve hatalmas távolságok voltak.

– A kor viszonyai között hogyan zajlott egy ilyen válogatott túra?
– Nagyon hosszadalmas volt. Európából elindultál, mire leértél az utolsó helyre Chilébe, meguntad az életedet, és be voltál szarva hatszáznyolcvanszor, hogy a repülőgépen mi lesz, hogy lesz. Az elején borzasztó rossz volt, csak amikor már belejöttünk, akkor javult a helyzet. Volt például egy franciaországi menedzserünk, akinek később már úgy mondták a vezetők: Budapest-Párizs, onnan azonnal az óceánjáró, és irány Montevideo, vagy ahová a meccsek le vannak kötve. A végén már két átszállással repültünk, például a Hexagonal idejében. Minden úgy volt lekötve, hogy nagy távolságokat kellett berepülni, de már egyhuzamban ment az egész.

– A vébé előtt a chilei körülményekből legalább annyira fel kellett készülni, mint magukból az ellenfelekből?
– Az évek során borzasztóan megváltozott mindenkinek a véleménye egész Dél-Amerikáról, mert hiába tudtunk egy-két dolgot a nagy brazilokon, Pelén, Didin, Vaván keresztül, ebben a tekintetben rengeteg volt a meglepetés… Dél-Amerika szenzációs volt, nem is mentünk máshová utána, tulajdonképpen az egész telet ott átfutballoztuk. Egyrészt jó körülmények voltak: az ételek, az ellátás – az egyértelmű –, vagy amikor a tengerparton volt a csapat szálláshelye, akkor meg az uszodától kezdve minden az égvilágon. De ‘hatvanegyben kimentünk, jött az első válogatott mérkőzés és rögtön öt-egyre kikaptunk a chileiektől. Hát, borzasztó nagy blama volt, és akkor elkezdődött a vezetők részéről, hogy ez így nem lehet, mert a vébén nagyon nagy problémák lesznek. Más sem volt a mérkőzés után, csak „Cinco-uno, cinco-uno!”, mindenfelé azt mondogatták a helyiek: „oiga” (hallod), „mira” (figyelj), cinco-uno! Úgy égtünk, hogy az nem igaz! „Cinco-uno az anyád szentségit”, mondta Farkas Jancsi, de igazuk volt, hát kaptunk egy ötöst, na, mi ezt tanultuk meg először spanyolul… Aztán amikor utána meg mi rúgtunk hetet, akkor meg siete-valami volt nekünk.

A magyar futball legendás dél-amerikai túráit feltáró írásért kattintson a képre!

– Ezek szerint a dél-amerikai túrák során a spanyolból is ragadt önökre valami…
– Mi már tulajdonképpen előtte kezdtük tanulni a spanyolt, mert tudtuk, hogy megyünk a világbajnokságra. A Vasas vízilabdázóinál láttuk, hogy van, aki jól beszél spanyolul és akkor mi is próbálkoztunk. Meg egyszerű nyelv is tulajdonképpen a spanyol, (Farkas) Jancsival egy idő után valamennyire már jobban ment nekünk.

– Önnek személyesen jelentett valami pluszt, hogy Chilében legendás barátjával, Farkas Jánossal együtt mutatkozhattak be a válogatottban?
– Hát persze, sokat jelentett! Sajnos, Jancsi nem a legjobban játszott azon a túrán. Egy szobában laktunk, és mondtam is neki, hallod, legalább csinálj valami olyat, hogy észrevegyenek, mert ha mondjuk, én jól szerelek kettőt, akkor már bent tudok maradni a csapatban, de hogy egyszerre kerüljünk be és essünk ki mind a ketten a válogatottból, az nem lehet!

– Végül egyiküknek sem kellett aggódni emiatt, és a csapat is összeszedte magát a világbajnokságra…
– Lajos bácsiék nagyon kihasználták azt az időszakot és mindenkivel érintkeztek, akivel lehetett, mert Dél-Amerikában nem nagyon volt kapcsolatuk a magyar csapatoknak. De milyen érdekes az elmozdulás! Akkor, 1961-ben semmilyen tornáról nem tudtunk, később meg Chile a legnagyobb sikereink színhelye lett, mondjuk a ‘hatvanhetes Hexagonal-torna a Vasassal. De elsőre is hiába, hogy öt-egy volt az eredmény, élmény volt ott játszani nyolcvanöt-kilencvenezer néző előtt. Ezután még jött hat mérkőzés, a legrosszabb eredmény döntetlen volt. Kezdett összeállni a csapat, sok rutinos játékos, de mi, fiatalok is szégyelltük magunk, mert Dél-Amerika ide vagy oda, azért ötöst nem nagyon kapott a válogatott.

– Az első vereség után milyen változások kellettek ahhoz, hogy elinduljon a csapat szekere felfelé?
– Hála Istennek, Lajos bácsi nem volt kapkodós pali, nem cserélgetett, jött a következő meccs, az nulla-nulla lett, és kezdett összeállni a dolog, hátul nem volt probléma. Kezdtük azt is megszokni, hogy ott nyolcvanezres, százezres stadionok voltak, telt ház, és mindenhol hatalmas ujjongás. De tiszteltek is azért, hogy milyen játékot produkáltunk. Dél-Amerika tulajdonképpen Futbólia volt akkor. És nekünk is jó volt, mert a világbajnokságra lehetett készülni, nyitottak voltak az emberek, szerették a futballt, és mi is imádtunk ott lenni Dél-Amerikában, főleg Chilében.

DÉL-AMERIKÁBAN A PÁLYÁN, DÉL-AMERIKÁBAN A KISPADON
Később, amikor már edzőként, szövetségi kapitányként lehetett, akkor is mentünk Dél-Amerikába. Östreicher Emil bácsi imádott, mintha a fia lettem volna, és kérdezte, hogy mi a helyzet. Mondtam, öreg, elmegyünk, de mit tudsz lenyomni majd? „Ezzel te ezzel ne foglalkozzál.” Mert ugye a csapat is akart menni, de ha agyonvernek mindenhol, és a végén nincs egy fillér sem… Az eredményeink alapján aztán szerencsére könnyebben ki tudtunk repülni Európából.

 

– Említette, hogy az 1961–1962-es csapatban egyre nagyobb szerep jutott az önhöz hasonló fiataloknak, de egyben a rutinosak is meg akarták mutatni, hogy az öt-egyes vereség csak kisiklás volt.
Grosics – Mátrai, Mészöly, Sárosi – Bozsik, Solymosi – Sándor Csikar, Göröcs, Albert, Tichy, Fenyvesi (sorolja szinte levegővétel nélkül Mészöly Kálmán – a szerk.). Tehát akkor még Grosics védett nálunk, Bozsik is velünk volt, borzasztó jó csapategység alakult ki. Grosics nagyon sokat tett, imádtam vele játszani hátvédként, ahogy irányított, ahogy beszélt, meg amilyen ember volt. Bozsik szintén fantasztikus ember volt, hiába mondták, hogy épphogy alá tudta írni a nevét. Sokat jelentett, hogy Cucu velünk volt. Aztán Csikarra megint csak nagyon nagy szükségünk volt, de ő azért már rafkós volt… A bajok Tichyvel voltak, mert összebalhézott Barótival. Nagyon csúnyán beszélt Tichy Lajos, és az öreg leredukálta mindig kevesebbre az ő „működését”. Tichy tizenharmadik kerületi, krakéler pali volt, és sajnos Albert Flórival sem jött ki – látványosan nem adta neki a labdát. Csikar ebben aztán fantasztikus volt, behívta a szobába Albertet és Tichyt, s lerendezte a dolgokat. „Hogy lehet így viselkedni, ahogy ti ketten viselkedtek?!” Aztán volt még egy következő rész, és Tichy is rájött, hogy változni kell, mert itt egy csomó tehetséges fiatal, és ő nem fog beférni a csapatba.

– Aztán a világbajnokságon pont az ő lövésén múlt, hogy nem lett meg az elődöntő. Vagy inkább Latisev bíró gyenge látásán.
– Az csak Latiseven múlott! Én elég hirtelen pali voltam, és amikor nem adta meg a szabályos gólt, én akkor, mint az állat, elindultam, és azt hittem, hogy nekimegyek. Nem is tudom már, hogy ki fogott le: „hallod, a vébé után sem szabadulsz!” – mondta. Annyira bennünk volt, hogy ilyen disznó dolog miatt esünk ki. De ez is összehozta a csapatot. Ha a csehek ellen jól szerepelünk a vébén, nem lehetett volna megállítani azt a válogatottat.

– Chile után ragadt Önre az egész későbbi pályafutását elkísérő Szőke Szikla becenév.
– Igen, a Szőke Szikla a világbajnokság után jött, Boskovics Jenő, az MTI tudósítója nevezett el így. Én mondtam neki, hogy nincs erre szükség, mert abban az időben voltak ilyen becenevek meg olyan becenevek, de mondjuk ez még elment.

– És a másik, kevésbé ismert beceneve, a Sváb?
– A családomban svábok tömegével vannak, nem véletlen, hogy az unokahúgom például kinn született Braunauban. Édesapám a Magyar Királyi Statisztikai Hivatal főtanácsosa volt, és egy erősen svábos társasághoz tartozott, ezt egyszer meghallotta valaki, és mivel Puskáson kívül nem nagyon mondták senkinek, hogy „sváb”, valamiből kifolyólag rajtam maradt… De nem is bántott, ebből nem csináltam problémát.

– 1961 emlékezetes év volt a pályafutásában: miközben bemutatkozhatott a válogatottban, a Vasassal megnyerte első bajnoki címét, méghozzá a korábban Barótit váltó Illovszky Rudolffal a kispadon. Milyen volt a klubcsapatában is egy korszakos mester keze alatt dolgozni?
– Illovszky az ilyen volt (szemellenzőt mutat – a szerk.). Egyrészt komcsi, másrészt „tudhassák-láthassák”, de nagyon értette a futballt! Nagyon szigorú volt, kemény volt, ő nála nem lehetett mellédumálni vagy mellétekeregni. Illovszky bátyja orvos volt, neki meg azt hiszem, négy polgárija volt csak, de mint edző, nagyon tudott. És ahogy mondtam, nem lehetett becsapni. „Leheljen rám” – mondta. Mit leheljek, gondolja, hogy magára fogom fújni az izét… „Ne törődjön vele, fújjon csak ide…! Na, ha még egyszer meglátom-megtudom…” És akkor én is éreztem, hogy sok volt a whiskyből vagy a fröccsből, vagy valami. Szóval, Rudi bácsinak nem volt magas iskolai végzettsége, de emberileg olyanokat tudott, amit nem lehet megtanulni.

– Őt 1966-ban korábbi csapattársa, Csordás Lajos váltotta a Vasas kispadján, miközben a válogatott élén Baróti épp Illovszkynak adta át a marsallbotot. Ezzel a Vasasban csökkent a fent említett „szoros emberfogás?”
– Csordás Lajos jobban szót értett a csapattal, ő budafoki sváb gyerek volt, marha intelligens srác, és nagyon nagy barátom. Tőle is rengeteget lehetett tanulni. Őt úgy lehetett képviseltetni, hogy megcsináljuk ugyan a balhét, de egy tűréshatárig. Csordás azon túl nem engedett semmit az égvilágon, szó sem lehetett róla…

– A szinte már a kor nem hivatalos premizálási rendszeréhez tartozó csempész-ügyekre gondol?
– Akármit mondanak, elég nagy vagányok voltunk, és bennünk volt már a Puskás-féle érának ez a csempészeti dolga, mert nagy prémium nem volt, mi ezt tudtuk csinálni. Az edzőtáborba meg az MLSZ-be jöttek a vezetők – volt néhány nagyon jó vezető, akivel lehetett beszélni –, és mondták: ide figyeljetek, három napot eltöltünk Pesten, utána megyünk, és meg kell verni ezt meg ezt a csapatot. Különben úgy meg vagy rázva, hogy még az is kiesik a gatyádból, ami soha nem volt benne. Hát, ez volt a csempészeti időszak, amit mindenki tudott.

– Erről a korszakról azóta annyi történet kapott szárnyra, hogy az embernek szinte olyan érzése van, mintha a csempészet egy intézményesült rendszerben működött volna.
– Ez az Öcsi bácsiéktól kialakult. Machos Ferenc nálunk közkedvelt játékos volt a Vasasban, vagány pali, aki benne volt ebben az Aranycsapat kezdetén. Kimentek és tudtak csempészni, megvolt, hogy mennyi nejlonharisnya kell meg ilyenek. A felvevőpiac aztán nem változott. Vagy mondom azt, hogy Bozsikot például mindenki szerette, imádta Cucut, de a külső környezete nem tudta, hogy ő miből él. Neki volt egyedül maszek butikja, Farkas és Mészöly nem is vitte másnak a fonalat, csak Bozsiknak, ott meg egy az egyben átvették a kilókat.

– És ha jól ment a csapatnak, a vámon sem volt probléma…
– Voltak olyan dolgaink, hogy hihetetlen! Én vagányul tudtam beszélni, jöttünk haza Bécsből egy válogatott mérkőzés után, megérkezünk a határra, és már szóltak, hogy ha jön föl a vámos, valahogy rendezzem le. Hát, mondom, hogyan?! Mindegy, jön föl a vámos, „Erőt, egészséget, magyar vámvizsgálat!” Én meg ott álltam az első ajtónál, mondom, én vagyok a csapatkapitány, Terpitkó elvtárs, a vám-atyaúristen, velem üzent, hogy semmi olyan dolog, szipós vagy nagyobb arany dolog nincsen, nem kell aggódni. Nem volt igaz, mert én nem beszéltem senkivel, de bedobtam, hogy hátha. És működött… Csak arra kellett vigyázni, hogy ne kerülj bele bizonyos dolgokba, mert amikor mentünk nyugatra, ne tudd meg, mikkel kerestek meg. Például volt egy srác valahol Dániában vagy nem is tudom, aki búgatószerrel jött, hogy ilyen pénz, meg olyan pénz… Mondom, gyerekek, én mindent megcsinálok, amit meg lehet, de ilyen dolgokkal ne is menjetek oda senkihez, mert ha valaki ilyet megcsinál, azt agyonütik Machosék. Machos ebben nagyon korrekt volt: gyerekek, ha egyszer közénk beesik egy ilyen, vége van. Meg aztán a Vasasban ott volt Ihász Kálmán is, nagyon értelmes gyerek, akivel együtt kezdtem, ismertem sráckoromtól. Neki a papája smasszer volt, bentről, és Kálmán is mondta, ha valami olyan dolog volt, hogy „öreg, abba ne nyúlj!” Tehát mindig voltak olyan normális srácok – tudtuk, mibe ne menjünk bele.

REAL MADRID VAGY INTERNAZIONALE?
A Real Madrid ellen komoly prémiumért játszottunk a BEK-ben, de akkor már az Östreicher Emil bácsi is itt volt, és megsúgta nekünk, hogy nem is kell annyira hajtani, mert a Madridnál titeket figyelnek ketten Jancsival. „A meccs végén hozzám kell jönnötök, már minden el van intézve.” Nem képzeled, mondtam neki, anyukám vár otthon… Már akkor el kellett volna mennünk Jancsival, de nem jött össze. Utána játszottunk az Interrel, akkor Herrera volt ott az edző, ő is jött az emberével. Nagyon nagy hiba volt Jancsi részéről, meg az én részemről is, mert kettőnket akartak, és akkor még nagyon az elején voltunk. Volt Albert Flórinak is egy lehetősége, és kérdezgettük egymást, hogy mit csináljunk? „Ti melyikbe mentek?” Hát, nem döntöttük még el. De Flóri is szerényebb gyerek volt, nem ment. Nagyon szerettem Flórit.

– A szavaiból időről-időre kitűnik, hogy bár abban a (futball)korban is megvoltak az egyéni érdekek, mégis mintha sokkal összetartóbb közösséget alkottak volna a futballisták.
– Abban az időben még voltak különféle ifjúsági válogatottak és tornák, én például a Budapest-középben szerepeltem a III. kerület miatt. A legtöbben már onnan ismertük egymást gyerekkorunk óta. Szenzációsan, szisztéma szerint lett összehozva harminc-negyven pali úgy, hogy arra később már a válogatottat lehetett építeni. Elsőnek volt Albert, aki velem egyidős, utána jöttem én, jött Farkas Jancsi, és a későbbiek során beesett Bene Feri, Mátrai, Sárosi, Solymosi… Úttörőmozgalom vagy nem, már fiatalon megvolt a kapcsolat meg az összetartozás.

– Vasasos klubtársa, Berendy Pál, nemrég úgy nyilatkozott, ha csupán egyetlen momentumot választhatna a pályafutásából, a ‘hatvanhetes Hexagonal-tornagyőzelem lenne. Öt évvel a chilei világbajnokság után mi tette azt a Vasas-sikert ilyen különlegessé?
– Dél-Amerikában egy torna rögtön minimum négy csapat, ott vannak a brazilok „hatszázezer” jó futballistával, de a többiek is, mindenki fantasztikusan futballozott arrafelé. Képzeld el, amikor Peléékkel játszottunk, és úgy nézett ki, hogy az nem létezik, hogy megnyerjük, a Santosnak már alig kellett valami, és rendben is vannak… Mondom, akkor Jancsi bevágott egy olyan gólt, hogy azt nem lehet elképzelni! És végül ez elég volt ahhoz, hogy megnyerjük. Egy hatalmas nagy szobor volt a díj, és mondták nekünk a szervezők, hogy akkor egy díszkört kellene futni. Hát mondom, egy nagy izét fogok én itt tiszteletkört futni, de akkora élmény volt az is, ahogy a közönség éltetett, és Peléék – akik mögöttünk végeztek a második helyen – jöttek oda… Szóval teljesen más volt, ha visszagondolok, a játékosok viselkedése egyénileg is. Ez aztán ragadós volt, a magyar játékosokra is nagyon sok ragadt ebből a tisztességes viselkedésből.

– A zajos chilei siker után miért nem sikerült megvédeni a címet egy évvel később az Octogonal-tornán?
– Az Octogonal már nagyon nehéz volt, mert több csapat is indult ugye, ott volt mondjuk a fekete ló, a Buenos Aires-i Racing, amely olyan futballt játszott, hogy hihetetlen… Szóval akkor már nem tudtunk odaérni, meg aztán figyeltek is ránk, nekik már azt is kellett nézni, hogy nehogy a Vasas előrébb kerüljön, mert pénzkereseti szempontból az már mást jelentett. A Hexagonal esetében még először volt magyar csapat, aki részt vett, de azért ezek is „kurvák” voltak ám, egy évvel később már nagyon nézték, ki hogyan, hová játszik, hogy az ő helyüket ne veszélyeztessék. Okos, rafinált társaság volt.

– Egy kis csibészségért azért Önöknek sem kellett Dél-Amerikába menni…
– Nem, de azért vigyázni kellett, mert mégiscsak a Vasas voltunk… Gáspár elvtárs, meg a többiek ott voltak! Kádár szerette Farkas Jancsit, kijött, esetleg beállt közéjük zsugázni, Jancsi meg úgy vágta le Gáspárt meg Biszkut az ultiban – mert Jancsi nagyon nagy zsugás volt! Szóltam neki, meg ráléptem a lábára, hogy hagyja őket, erre azt mondja, „Mi van? Akkor ne üljenek le, hát nem kérte senki, hogy leüljenek velünk játszani!” Szóval ilyen kis marhaságok azért voltak. Ám amikor kellett, úgy tudtunk hajtani, úgy tudtunk menni, hogy az hihetetlen…

MIELŐTT A VÉGÉN RÁNK SZÁMOLNAK
Bent voltunk a Pipacs Művekben, Vadas játékvezető mulatójában, és Jancsival azért mi elég verekedősek voltunk, ha valaki beszólt, vagy valami. Kérdezik Jancsit, hogy „Mit iszol, cigány?”, én meg rögtön kiosztottam egy pofont. Azt mondja a Jancsi, „Mit csinálsz?” Hát, mondom, hogy beszél ez veled… „Kálmikám, hát nem az vagyok?” Aztán Török „Béka”, a bokszoló is bekapcsolódott, de én akkor már arrébb húzódtam, Jancsi állt ott mellette. Török Béka is cigánygyerek volt, Jancsi is, meg a harmadik is, és Jancsi úgy lecsapta azt a másikat, hogy huszonnyolcat számoltak rá, addig sem bírt fölállni. Én meg el akartam ütni viccel, mondtam a zenekarnak, hogy húzzátok a Himnuszt, mert új olimpiai bajnokot avatunk! Utána Török Béka meg az MTK-ökölvívók három hónapig Farkas meg Mészöly társaságát keresték, hogy lerendezzék a dolgot…
Publikálva a következő kategórián belül: CIKKEK. Bookmark the permalink.